Utolsó frissítés: 2007. jan. 10

CIANIDSZENNYEZÉS UTÁN
Egy ökológiai katasztrófa „gyorsmérlege”

A folyó maga a jelen.
Ha megérinted, a múlt utolsó
És a jövő első cseppjéhez nyúltál.

Leonardo da Vinci

Előzmények

Az Aurul Rt. 1992-ben alapított, vegyes tőkéjű vállalat: egyrészt az ausztráliai Esmeralda Exploration Limited, másrészt a REMIN (Compania Naţională a Metalelor Neferoase din România) tulajdona. A részvények 50 százalékát az ausztrál cég, 44,8 százalékát a nagybányai REMIN birtokolja. 1992-ben a nagybányai Környezetvédelmi Hivatal megtagadta a működési engedély kibocsátását, mivel a cég által benyújtott dokumentáció hiányos volt, továbbá azt is kifogásolta, hogy nem mutatták be a balesetszerűen kiszabaduló vizek fiziko-kémiai jellemzőit. A cég 1993-ban újabb dokumentációt nyújt be, de a KVH ismételten elutasítja azt. Nem csak az iratok hiányossága miatt. Felületesnek minősíti a technológiai és tisztítási berendezések működésének a leírását. 1995-ben az ausztrál kormány miniszterelnök-helyettese levelet küld a bukaresti kabinetnek, és személyesen ajánlja az Esmeralda céget, amely komoly összegeket óhajt befektetni a román bányászati iparba. Bukarest azt állította abban az időben, hogy egy környezettisztító programról lenne szó, amelyet az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank támogatna. Ezek után az Aurul fő részvényese, az Esmeralda megkapja az engedélyt az üzem megépítésére. A meddő újrahasznosítását végző üzem felépítése több mint 28 millió dollár befektetést igényelt, továbbá egy kormányhatározatot és több mint 300 engedélyt. 1993-ban a Környezetvédelmi Minisztérium kiadja az engedélyt, és 1997-ben megkezdődik az üzem megépítése. Az ideiglenes működési engedélyt 1999-ben kapja meg a cég, majd ugyanazon év májusában a Meda meddőhányó kitermelésével kezdi meg tevékenységét. Annak ellenére, hogy 1999-ben a veszélyes méreg többször is kiszivárgott az ülepítőmedencéből és a szállító csőrendszerből, az engedélyt továbbra is meghosszabbították.

Az Aurul által felhasznált nyersanyag az előző arany- és ezüstkitermelések után visszamaradt szilárd meddő. A technológiai folyamat során a nemesfémek kivonására nagy koncentrációban használnak cianidokat. A folyamat elméletileg zárt körű: a cianidos vizet az ülepítés után újrahasznosítják. A feldolgozó üzem 10–12 éves tevékenysége során 24 millió tonna meddőt dolgoz fel, amely tonnánként 0,3–1,05 g aranyat és 12–21 g ezüstöt tartalmaz. Az évi termelés 1,6 t arany és 9 t ezüst.

Az események

1999 decemberének elején 26 mm csapadék hullott az Aurul cég nagybozintai ülepítőmedencéjének felületére. December közepétől 2000. január végéig további 120 mm csapadék esett, hó formájában. 2000. január 27-én még 40 mm eső áztatta a már olvadozó hóréteget (a levegő hőmérséklete 0oC fölé emelkedett). Január 30-án, amikor a repedés keletkezett a 94 hektár kiterjedésű ülepítő falában, a jelentett csapadékmennyiség 30 l/m2 volt, és az olvadó hóréteg vastagsága 60–70 cm. Az Aurul cég 2000. január 30-án 23 órakor bejelenti a nagybányai Környezetvédelmi Hivatalnál a balesetet. A helyszínre érkezett szakemberek megállapították, hogy a megnövekedett vízszint következtében az ülepítő tartalma a 25 m hosszú és 2,5 m mély repedésen keresztül kiáradt. 11 óra alatt kb. 100 000 m3 szennyezett víz folyt ki, amely nagy koncentrációban tartalmazott cianidokat és cianidkomplexeket. A kifolyó víz 4 ha magántulajdonú területet érintve a Zazar patakba, majd a Lápos és Szamos folyón keresztül a Tiszába ömlött.

Még fel sem ocsúdhattunk a cianidszennyezés okozta riadalomból, jöttek az újabb hírek: az esőzések következtében Borsabányán az ólom- és cinkbánya derítőjéből kb. 28 000 m3 nehézfém-tartalmú iszap a Nóvák, majd a Vasser patakba, onnan a Visóba ömlött. A Visón keresztül a nehézfémszennyezés útja a Tiszába vezetett. Hasonló okok miatt márciusban még két alkalommal az elsőnél kisebb mennyiségű nehézfémtartalmú iszap ömlött a vízfolyásokba.

A káosz

A cianidszennyezéskor kifolyó méreg mennyisége elegendő volt ahhoz, hogy a Lápostól a Fekete-tengerig felkavarja a kedélyeket. A média egymásnak ellentmondó híreket közölt az eseményekről. Ellentmondásos volt a román és magyar hivatalos vélemény a szennyezés nagyságrendjét és következményeit illetően. Egymást érték a „szakértői” kinyilatkoztatások. A Tisza folyó élővilágának rehabilitációját egyesek két, mások tizenöt évben határozták meg.

A magyarországi televíziók híreit kísérő képek ugyan egyértelműen alátámasztották a közvélemény aggodalmának jogosságát, ennek ellenére a szakma legjobbjai sem tudták megmondani, hogy valójában milyen károsodást szenvedett az életközösség a látható halpusztuláson kívül. A Tisza vízfelszínéről eltávolított több tíz tonnányi haltetem mennyiségéről bebizonyosodott, hogy a víz tömegében az árral sodródó tetemek mennyisége kb. háromszor nagyobb. A károsodás nagyságrendje láttán Magyarországon és Bulgáriában kártérítési igényeket fogalmaznak meg, Szerbiában azt hangoztatják, hogy a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulnak. Romániában arról végképp hallgattak, hogy vajon a szegény (egykor szőke) Szamos mindezt hogyan élte meg.

A hazai sajtó nagy része és a hatóságok mindvégig kétségbe vonták a szennyezés által okozott katasztrofális kártételt a Tiszán. Egy vélemény nem számítana, már megszoktuk a felelőtlen véleménynyilvánítást. A baj az, hogy ezek a vélemények tömegesen árasztották el a román médiát, nagyon gyakran felelős beosztású hivatalnokok szájából, akik tagadták, hogy katasztrófáról lenne szó. Túlzónak tartották a magyar és a szerb álláspontot. Arrogáns kijelentések hangzott el: „nincs is annyi hal a Tiszában”; „a televízióban mutatott halfajok csak halastavakban élnek, élő halak voltak, nem mérgezettek, és még mozogtak”; „a magyarok újabb mennyiségű cianidot eresztettek a Tiszába”. A politikai ambícióktól fűtött egykori környezetvédelmi miniszter, Marcian Bleahu, akit egyébként a szakma kitűnő geológusként tartott számon, és aki az államelnökkel együtt jelen volt a Riói Egyezmény aláírásánál, a lecsúszott Ökológiai Párt nevében szégyenteljesen nyilatkozott a Pro TV-ben: „Nem hibás senki a történtekért. Az ülepítőmedence töltése megfelelően meg volt tervezve és építve. Arról nem tehet senki, hogy a hóolvadás következtében megnőtt a vízszint, és átszakította a töltést. Ez geológiai baleset. Kártérítést? Miért kellene fizetni, hiszen az csak természetes, hogy a folyók lefelé folynak, mindig is arra folytak.” Sajátos romániai eltusoló beidegződésként értékeltük annak a Maros megyei magyar nemzetiségű környezetvédelmi szakembernek is a vélekedését, aki cinikus hangvételű válaszcikkében (Csínján a ciánnal. Népújság, 2000. február 26.) a tudományosság leple mögé bújva megpróbálta menteni a „mundér becsületét”. Petre Roman, az akkori külügyminiszter az EU csatlakozási tárgyalásának előestéjén már elővigyázatosabb. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az eseményekről és a kártérítési igényekről, röviden csak annyit mond: „Komolyan kell venni Magyarország követeléseit.”

A magyarországi média híreit egyöntetűen a kétségbeesés jellemezte. A Tisza élővilágának teljes pusztulásáról számoltak be, amit részben a szakemberek is alátámasztottak. Ezekben a hírekben is felfedezhettük a tájékozatlanság jeleit, ami nem csoda: ilyen látványos mérgezésre még nem volt előzmény. A magyar Környezetvédelmi Minisztérium 2000. február 23-án előzetes tájékoztatást ad ki: „2000. február 1. 12 órától február 12-én 12 óráig a Szamos, a Tisza, valamint a Keleti- és a Nyugati-főcsatorna kb. 30 mintavételi szelvényéből több mint 500 db minta vételére került sor, a szennyvízcsóva térségében általában 2 órai gyakorisággal. Ezenkívül ellenőrző vizsgálatok történtek a víztesthez közeli kutakból is.” Tiszai kormánybiztost neveztek ki a kárfelmérés és az elhárítás összehangolására.

Máig sem derült ki, hogy milyen volt a „hőmérséklet” a romániai Környezetvédelmi Minisztériumban és a területi felügyelőségeken, az viszont tény, hogy egyetlen hivatalos nyilatkozat sem látott napvilágot. Nagyváradon találkozik ugyan a magyar környezetvédelmi miniszter a román társminisztérium államtitkárával, de a tárgyalásokról lakonikusan csak annyit közöltek, hogy a felek egyetértettek az együttműködés szükségességében a felmerült problémák megoldására. Három héttel az események után a katasztrófa helyszínén találkozik a román és a magyar környezetvédelmi miniszter. Sajtónyilatkozatból szereztünk tudomást a közös döntésről, amelynek lényege, hogy mindkét fél szükségesnek véli az együttműködést, és nemzetközi szakértőket kérnek fel a szennyezés mértékének megállapítására. Ezt a felmérést annak idején az UNESCO által megbízott szakembercsoport végezte el. A közös sajtótájékoztatón jellemző módon a magyar miniszter ökológiai katasztrófáról, míg a román ökológiai balesetről beszélt.

A valóság

Most pedig öntsünk tiszta vizet a pohárba, mert röpködtek az egymásnak ellentmondó számok a médiában, pontatlan és kevés információt kaptunk a hazai illetékesektől. Az első romániai hírek szerint a Szamosban a megengedett határérték 80-szorosáról beszéltek. Később már 200-szoros értékről lehetett hallani, anélkül, hogy a mérések számszerű adatait bemondták volna. A Lápos vizéről hallgatott a fáma – itt a koncentráció ennél jóval nagyobb volt. Érdekes módon a határ túlsó oldalán már 32,6 mg/l cianidot mértek, ez a megengedett érték 3260-szorosa. A magyarországi ökológus kollégáktól naponta érkező e-mailekből tudtuk meg, hogy ezt a szennyezést még réz- és cinktartalom is fokozta (a megengedett értékeknél ez 24-szer, illetve 18-szor több). Február 9-én a „ciándugó” már Szolnokon volt, ahol 12 órára lezárták a város ivóvíz-előállítását. Ekkor a Tisza vizében (a Körösök után) a cianid-tartalom 320-szor, február 11-én pedig Szegednél még mindig 260-szor több a megengedett értéknél.

A tiszai halpusztulás tényét a felsorolt cianidkoncentráció teljes mértékben indokolja. A romániai kételkedő véleményeknek a kártétel szándékos alábecslésén kívül az is az oka, hogy Szamos és általában a hazai folyók halállományát már rég megtizedelték a mértéktelen szennyezések. Még az erdélyi lakosság számára sem volt egyértelmű, hogy a Tisza halfaunájának gazdagsága csak a Duna-deltáéhoz hasonlítható, tehát volt miből pusztulnia. Az erdélyi folyók ökológiai állapotát részletesen bemutató monografikus kötetekben (Tiscia monograph series, 1–7) és népszerűsítő könyveinkben (Fluvii Carpatorum) rámutattunk, hogy az illetékes szerveknek már rég be kellett volna tiltaniuk a halfogyasztást ezeknek a folyóknak az alsó szakaszán, éppen a magas nehézfémtartalom miatt. Ezeken a szakaszokon a halhúsban 16–35-ször több cink, réz és ólom van, mint amit az EU szabványai megengednek. A Tiszából összegyűjtött halak a tényleges halpusztulásnak csak 15–20 százalékát tették ki. Ezt a tényt alátámasztják azok a próbahalászatok, amelyeket a folyó mélyében végeztek hajókról kifeszített hálók segítségével.

Első alkalommal nehéz volt eljutni a szennyezés színhelyére, Nagybozintára, mert a falu felé mutató táblát leszerelték, de még a falu névtáblája sem maradt a helyén. A helyszínen, Nagybozintán és a Szamos mentén azt tapasztaltuk, hogy a lakosság teljesen tájékozatlan. Egyesek félnek, mások rosszindulatú híresztelésről beszélnek, tagadva, hogy egyáltalán történt valami. A nagybányai és szatmárnémeti Környezetvédelmi Felügyelőség és a Tisztiorvosi Szolgálat egyetlen közleményt sem adott ki, egyetlen falragaszt sem szántak a lakosság felvilágosítására. A Lápos partján csak annyit mondott az egyik gazda, hogy „jöttek egy terepjáróval, és szóltak, hogy ne igyunk a kút vizéből”. Tegyük hozzá: Nagybozintán a kutak 15 százalékát érintette a szennyezés, esetenként a cianidkoncentráció 80-szor nagyobb volt a megengedettnél. Szamoskrassón a kifogott halakat egyes helyi lakosok megpróbálták árusítani, ezt az éber körzeti orvos betiltotta. Más vélemények szerint volt, aki evett is ezekből a halakból (hőkezeléskor a cianidok elbomlanak, és gáz formában távoznak). Lehet, hogy az elbeszélések nem fedik a teljes igazságot, de jellemzőek. Véleményünk szerint csak a gondviselés óvta a lakosságot, könnyen lehettek volna halálos áldozatok.

A hazai média a Duna esetében is csak „még mindig magas” cianidtartalomról szól. Romániában egyetlen hivatalos figyelmeztetés sem hangzik el a szennyezett vizek mentén élő lakosság védelmében. Brăila városa egyedülállóan tesz bizonyságot elővigyázatosságról: amikor a cianidcsóva elérte a kikötőt, megszólaltak a hajó- és gyárkürtök. Február 28-án a szennyezés már ott van a Duna-delta Bioszféra Rezervátumban. Február 29-én a Kolozsvári Rádió magyar adása végre közöl egy pontosabb adatot: a Fekete-tengerbe ömlő víz még mindig 0,045 mg/l cianidot tartalmaz, ami a megengedett érték 4,5-szöröse.

Mi indokolta a riadalmat?

A cianidok a hidrogén-cianid (cián-hidrogén, kéksav, HCN) sói; mivel a levegő szén-dioxidjának hatására elbomlanak, enyhén keserűmandula szagúak (a cián-hidrogén szaga). A bányászati tevékenységekben leginkább a nátrium-cianid használatos, ami egy fehér, szilárd anyag, vízben oldva nátriumion, cianidion (CN–) vagy hidrogén-cianid (HCN) keletkezik. Erősen lúgos közegben a cianid-ion stabilabb, míg semleges vagy savas közegben átalakul hidrogén-cianiddá, amely gázhalmazállapotban felszabadul a levegőbe. Ugyanezt a gázt alkalmazták a gázkamrás kivégzéseknél. Érckivonásnál általában mészhozzáadással meggátolják a ciángáz keletkezését és a dolgozók mérgezését. Sajátos ionkötéssel sokféle komplex vegyületet képeznek, például fémekkel. Komplexképző tulajdonságukat használják fel az arany és az ezüst ércőrleményből való kivonására. A hidrogén-cianid rendkívül mérgező, a letális (halálos) dózis 1 mg/testsúlykilogramm. Az élő szervezet sejtjeiben a cianid megköti a légzőenzimek (citokromoxidáz) fémkomponensét, tehát blokkolja a sejtlégzést, és fulladásos halált okoz. Az alapvető életműködések, mint a sejtlégzés, minden élő szervezetben hasonló módon mennek végbe. Következésképpen a cianidok nem válogatnak, a baktériumoktól az emberig minden élőt elpusztítanak, ha elegendő mennyiségben vannak jelen. A fémbányászattal foglalkozó cégek nagy profitra tesznek szert a cianid használatával. Ez a toxikus vegyület lehetővé teszi olyan rossz minőségű ércek feldolgozását, amelyek csak nyomokban tartalmaznak aranyat vagy ezüstöt. Nagybozintán a hagyományos flotációs eljárással feldolgozott ércből visszamaradt meddőből ezen a kémiai reakción alapuló eljárással termelik ki az aranyat és az ezüstöt. A szabad cianidokon kívül (CN–, HCN) mérgezőek a különböző komplexek is, mert főleg a fény és a levegő hatására bomlanak. A stabilabb komplexek állandó veszélyforrásként évtizedek múlva is jelen lehetnek a meddőhányókban. Sok szabályzat potenciálisan toxikusként írja le ezeket a vegyületeket, de nem szögezi le a kritikus koncentrációkat. A rutinellenőrzések nem számolnak be ezekről a komponensekről, tehát legtöbbször nem tudható, hogy egy adott bányaterületen jelen vannak-e és milyen koncentrációban.

A baj nem jár egyedül, az ülepítőből kiszabadult oldatban ott voltak a cianidionok által kioldott nehézfémek is, elsősorban a réz és a cink. Ugyanakkor a cianid a folyók üledékéből kioldotta a régebbi szennyezésekből származó és már kiülepedett nehézfémeket, így újra hozzáférhetővé téve azokat az élőlények számára.

A nehézfémeket a szervezetek felhalmozzák (bioakkumuláció), a felvétel gyorsabb, mint a kiválasztás. A fémionok a szervezet anyagaihoz kötődnek, melyek lehetnek: aminosavak, proteinek, nukleotidok, nukleinsavak, porfirinek. A fémek egy része a biológiai rendszerekben fontos szerepet tölt be, hatásuk az anyagcsere-folyamatokon keresztül érvényesül (Na, K, Ca, Mg, Mn, Fe, Cs, Ni, Cu, Zn, Co stb.). A szervezetek számára fontos a réz, amely egyes enzimek és sok gerinctelen állat vérfestékének alkotója, viszont ha nagy mennyiségben van jelen, az agy- és májszövetben megkötődve súlyos anyagcsere-betegséget, Wilson-kórt okoz. Más fémek az élő szervezetekre nincsenek hatással, vagy kimondottan károsak. Igen jelentős a nehézfémek genetikai anyagra (ribonukleinsav, RNS – fehérjeszintézist szabályzó nukleinsav, dezoxiribonukleinsav, DNS) gyakorolt hatása. Egyes nehézfémek sejtosztódáskor az örökítő anyag másolását gátolják (Cu2+, Cd2+, Co2+), mások bontják is azt (ólom). A nehézfémek tehát alapvető életfunkciókat károsítanak, de a felsorolás még távolról sem ért véget: egyes krómvegyületek rákkeltőek, az ólom, kadmium és stroncium a csontokat pusztítja.

A fentiek alapján indokolt volt a riadalom a cianidszennyezés és az azt követő nehézfémszennyezés esetében egyaránt. A második szennyezési hullám Borsabányáról árvízzel együtt érkezett, és a mezőgazdasági területekre is lerakta a mérgező fémeket.

A helyszínen az események után

Munkacsoportunk a balesetet megelőző évtized során állapotfelmérő kutatómunkát végzett a Kárpát-medence folyóvölgyeiben. Expedíciótípusú vizsgálatok során az érintett országok szakembereivel (biológusok, kémikusok és geológusok) bejártuk a Marost, a három Köröst, a Berettyót, a Szamost, a Bodrogot (annak négy mellékfolyójával: Latorca, Ung, Laborc és Ondava) a forrásoktól a Tiszáig, valamint a Felső-Tiszát a Fekete- és Fehér-Tisza forrásától a Szamos beömléséig. A folyónként három-négyhetes terepmunka eredményeként összeállított adatbázist tudományos dolgozatok formájában hét kötetben és két kétnyelvű (magyar/román) könyvben közöltük. Ennek megfelelően voltak adataink a Szamos élővilágára vonatkozóan. A Szamost teljes hosszában (Kis- és Nagy-Szamos, valamint az „egyesült” Szamos) 1992-ben egy kéthetes és egy háromhetes terepi mintavétel során és 1996-ban háromhetes expedíció alkalmával kutattuk. A kutatás eredményei a The Someş/Szamos River Valley (Tiscia monograph series, Szolnok–Szeged–Târgu Mureş, 1999) című 349 oldalas kötetben kerültek a szakma és a romániai, valamint a magyarországi környezetvédelmi minisztériumok birtokába. A közölt eredményekből világosan kitűnik, hogy a Lápos folyó beömlése után a Szamosból hiányoznak az érzékenyebb, szűk tűréshatárú fajok: az álkérészek, a kérészek és a kagylók. A tegzeslárvák 5 faját azonosítottuk a Lápos fölött, annak ellenére, hogy már itt is szennyezett a folyó, de a Lápos alatt csak egyetlen, széles tűrőképességű fajt találtunk. A kötet utolsó fejezete röviden összefoglalja a kutatás eredményeit, és 11 pontban rögzíti a folyó legjelentősebb környezeti problémáit. Példaként néhányat idézek ezen megállapításokból, rámutatva, hogy az ércbányászat- és feldolgozás hosszú évtizedek óta károsítja a folyó élővilágát: „A színesfém-kitermelés és -feldolgozás nagymértékben szennyezi a Nagy-Szamos forrásvidékét és a Nagybánya alatti Szamos-szakaszt... A szakaszos szennyezés elszigeteli a helyi élőlény-populációkat, felszabdalja azok egykor folyamatos élőhelyét...”

A cianidszennyezés híre elemi csapásként érintett, úgy éreztük, hogy személyes ismerősünket veszítettük el. Az nyilvánvaló volt, hogy a helyszínre kell sietnünk, fel kell leltároznunk, hogy mi pusztult el az élővilágból. A tervezgetés során arra is rájöttünk, hogy sajnos az előállt helyzet egy ökológiai kísérlet minden feltételét felkínálja: jól tervezett mintavétellel meghatározhatjuk, milyen módon és milyen ütemben települnek vissza az elpusztított szervezetek. Hasonló kísérletet a szabad természetben mi nem állíthatunk be, itt viszont adottak voltak a feltételek.

A Lápos beömlése fölötti Szamos 25 km-es szakaszán 5 mintavételi helyet jelöltünk ki, ahonnan három-három mennyiségi mintát gyűjtöttünk be, amelyeket összehasonlítottunk a Lápos alatt hasonló módon gyűjtött mintákkal. A mintázás évszakonként történt, három éven keresztül. Első évben a Tiszán is végeztünk azonos módszerekkel vizsgálatokat, de sajnos anyagi és szervezési okokból erről a későbbiekben le kellett mondanunk. Felmértük az üledék és a szervezetek nehézfémtartalmát, a baktérium- és algaflórát, valamint az üledéklakó- és halfauna mennyiségi és minőségi jellemzőit.

A 2000. februári mintavételezés után az eseményektől még erősen felkavarva a marosvásárhelyi Népújságban a következőket írtam: „A halpusztulást mindenki látta, hallotta, de nem ez a legnagyobb baj. Már jeleztük, a cianidok minden szervezetre azonos módon hatottak. Teljesen összeomlott a Lápos, a Szamos és a Tisza életközössége, amely számtalan faj egyedeinek a sokaságából, azoknak egymással és a környezettel kialakított bonyolult rendszeréből áll. A fajok helyi népességei (populációi) sajátosak, a faj minden más népességétől különböznek. Elpusztultak a baktériumok milliárdjai, a szűrőszervezetek ezrei, tönkrement az érintett folyók öntisztító képessége. A régi közösség romjain, ha levonul a szennyhullám, az évek során újabb telepszik meg, de ez egy más, teljesen új élőrendszer, ökoszisztéma lesz. A természetben minden egyedi és megismételhetetlen, ha elpusztul, emberi erővel nem lehet újraéleszteni.

A múlt héten három napig dolgoztunk a Láposon és a Szamoson, személyesen is meggyőződhettünk, hogy a fenéklakó szervezetek teljesen kipusztultak a Láposból, a Szamosban pedig a legigénytelenebbekből is csak hírmondó maradt. Kérdés, nem végeznek-e ezekkel is a felhalmozott nehézfémek. A 33 mennyiségi minta teljes kielemzése több időt igényel, de már tudjuk, hosszú távú ökológiai vizsgálatra kell felkészülnünk (4–5 év). Ennyi időre van szükség, amíg az új életközösség beáll, azaz előáll a haltáplálék. Ökológiai kísérletnek érdekes, de szomorú.” (Népújság, 2000. március 9.)

A hároméves kutatás 396 mintájának elemzése után elmondhatjuk, hogy az üledékben felhalmozódtak a nehézfémek. A cink mennyisége a Szamos üledékében, a bányavizekkel szennyezett Lápos beömlése után a Lápos előtti értékek 35-szöröse (a tiszta üledékben megengedett határérték 29-szerese). Az ólom mennyisége a Szamos üledékében a Lápos beömlése után megközelítőleg 8-szorosára nő (a megengedett határérték 5-szörösére), a réz mennyisége pedig 15-szörösére (a megengedett határérték 14-szeresére). Az évi ingadozás ellenére a mért értékek messze meghaladják a tiszta üledékre jellemző értékeket. A nehézfémsók kicsapódnak a vízből, de lerakodásuknak mértéke és helye összefüggésben van a kibocsátás mértékével, ugyanakkor a pillanatnyi vízhozam az üledék lerakásának dinamikáját is meghatározza.

Ami a folyók élőlényeit illeti, igaz ugyan, hogy a 2000. februári eredmények alátámasztják első megállapításunkat: megsemmisült a Lápos érintett szakaszán az élővilág, súlyosan károsultak a Szamos és a Tisza élőlényközösségei, de idézett első véleményünk pontosításra szorul. A 2000. februári mintákat a 2001. februáriakkal összehasonlítva valóban szembetűnő a károsodás – csak a legellenállóbb fenéklakó szervezetek (kevéssertéjű férgek és árvaszúnyoglárvák) maradtak meg, azok is csökkent egyedszámmal. 2001 tavaszától kezdve a haltáplálékot képező szervezetek közösségei helyreállnak, és ettől kezdve az egyes évszakokra jellemző mennyiségben vannak jelen. A folyóvizek fenéklakó faunáját elsősorban vízirovarlárvák alkotják, amelyek a köveken és az üledékben élnek. Nagyon gyakran a víz sodrása – főleg áradáskor – szállítja ezeket a szervezeteket lefelé a folyón. Az elsodort egyedeket a felnőtt rovarok az ún. kompenzációs repüléssel pótolják, vagyis amikor kibújnak a bábból, a folyón felfelé repülnek, és ott szaporodnak, majd a folyamat elölről kezdődik. A felső szakaszokról lesodródó szervezetek erős benépesítő hatása minket is meglepett, és mindazokat cáfolja, akik a haltáplálék újraképződését 5–10 éves periódusra tették. Az igaz ugyan, hogy az elpusztult többéves halak máról holnapra nem pótlódtak, ami elsősorban a Tiszában jelentett súlyosabb károsodást, mert a Szamosban előzőleg sem volt jelentősebb halállomány. Az első mintavétel után sem mi, sem az anyaországi kutatók nem tudtunk egyértelműen nyilatkozni, mert a megelőző eredményeink csak a nyári mintákra vonatkoztak, míg a szennyezés télen történt. Ez a tény is mutatja, hogy mennyire szükséges a rendszeres, periodikus ökológiai vizsgálat (monitoring), ami elsősorban természetesen a Környezetvédelmi Felügyelőségek feladata lenne.

Az élőlényközösségek vizsgálata kapcsán az olvasóban felmerülhet a kérdés: miért van szükség ezekre a sok munkát és anyagi ráfordítást igénylő ökológiai kutatásokra, méghozzá periodikus rendszerességgel? Nem elég egyszerűen kémiai vizsgálatokkal a szennyezés mértékét ellenőrizni? A válasz többrétű: az élő szervezeteknek állandóan el kell viselniük az adott feltételeket, míg a kémiai analízis egy adott pillanatban vett minta anyagtartalmát mutatja ki. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy ezeknek a szervezeteknek köszönhető a vizek természetes tisztuló képessége, és a közösség minden tagja fontos része annak a táplálkozási hálózatnak, amelynek a csúcsán halak, madarak, emlősök és végül az ember áll. Ilyen értelemben nagy jelentőségű az EU Vízügyi Kerettörvénye, amely minden víztestet élőhelynek minősít, és rendszeres állapotfelmérést és minősítést ír elő.

Munkánk során egy meglepetésben is részünk volt, amikor 2002 nyarán a Szatmári Friss Újság egy rövid híréből tudomást szereztünk arról, hogy a dési cellulózgyár erős lúggal szennyezte a Szamost, melynek következtében újabb halpusztulás történt. A szennyezés utáni mintavételezés alkalmával olyan mértékű pusztulást tapasztaltunk a haltáplálékot képező rovarlárvák esetében, amely felülmúlta a cianid-szennyezés mértékét. A lúgos szennyezés erőteljes hatását hosszabb szakaszon éreztette, mégpedig Déstől a Tiszáig, és egy helyi újság aprócska hírén kívül ezzel senki nem törődött. A szennyezés a Tiszára már nem gyakorolt jelentős hatást, mivel addig a lúg nagymértékben feloldódott és semlegesült.

2000 nyarán követtük a Vasseren, Visón és Tiszán levonuló nehézfémszennyezés útját is, vizsgálva az üledék nehézfémtartalmát és az üledéklakó közösségeket. Ukrajnában, Romániában és Magyarországon a folyók medrében 19 mintavételi helyen, míg az árterületen 35 mintavételi helyen vettünk mintát. Az eredmények azt mutatták, hogy a nehézfémek koncentrációja a szennyezett területeken kétszer, esetenként ötször is nagyobb a megengedett határértékeknél.

Hivatalos fejlemények

Az események után a Máramaros megyei Környezetvédelmi Felügyelőség feljelentést nyújtott be ismeretlen tettes ellen. A bűnvádi vizsgálatot a Máramaros megyei ügyészség és a kolozsvári ítélőtábla ügyészei által 2002-ben befejezett vizsgálat szerint a bozintai tározó átszakadását a nagy mennyiségű csapadék, a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok okozták, ezért megszüntették a bűnügyi vizsgálatot az azóta Transgold néven működő vállalat ellen.

Történik mindez annak ellenére, hogy az Európai Unió Nagybánya Munkacsoportja 2001-ben kiadott jelentésében megállapította: a román állításokkal ellentétben nem a rendkívüli időjárás, hanem a tározó műszaki védelmének elégtelensége, az Aurul gondatlansága okozta a gátszakadást.

A budapesti bíróságon 2001 decemberében kezdődött meg a magyar állam kontra Aurul Rt. polgári per, amelyben a cianidszennyezés következtében elpusztult 1240 tonna hal; a hivatásos halászokat ért károsodás, a tiszai turizmust ért károsodás és az ivóvíz-szolgáltatás zavarai miatt 28,5 milliárd forintot és kamatait követeli Magyarország a nagybányai cégtől. A felek közt nézetkülönbség alakult ki arról, hogy a perben mely állam jogrendszere az irányadó. A bíróság először elutasította a felperes követelését, hogy a per idejére a vállalat szüntesse be tevékenységét. Végül a közelmúltban jogerős döntés született arról, hogy a nagybányai gyár 85 százalékkal csökkentse termelését.

Tanulságok

2005 novemberében Szegeden a Tisza-kutató ankét alkalmával ötvenéves évfordulóját ünnepeltük a Tisza-kutatásnak. A nagy múlt ellenére a cianidszennyezés után intenzívebbé vált vizsgálatok a Tisza magyarországi szakaszán öt új kérészfajt mutattak ki, ami világosan utal arra, hogy ezek a vizsgálatok alkalmiak és nem megtervezett, rendszeres kutatások. A Szamos és Lápos esetében csak az első felmérő vizsgálatok történtek meg. Legkevésbé ismertük a Szamos és a Tisza élővilágának téli minőségi és mennyiségi összetételét, tehát valójában nem voltak megelőző adatok, nem volt viszonyítási alap az állapotfelméréshez és a következmények becsléséhez. Ezeket a hiányosságokat lehetne majd kiküszöbölni, ha a hatóságok eleget tesznek a Vízügyi Kerettörvény előírásainak, amely követelményként írja elő a víztestek periodikus ökológiai ellenőrzését és minősítését.

A Szamos esetében a fő probléma az, hogy már egy évszázada állandó jelleggel szennyezi a Nagybánya környéki érckitermelés és feldolgozás. Az eredeti élővilágnak már csak a romjai maradtak meg, és ehhez képest a cianidszennyezés csak egy újabb adalék.

A cianidszennyezés hozadéka

Különösnek tűnhet haszonról szólni, de van ilyen is. Sokan és sokat beszéltünk annak idején az eseményekről, és íme, még mindig visszatérünk. A cianidszennyezés katasztrófája nemcsak a szakemberek, hanem mindnyájunk figyelmét felhívta vizeink szennyezésének tarthatatlan mértékére. Különösen nagy hatással volt az esemény a Tisza menti lakosságra, amely közvetlenül szemtanúja volt a halpusztulásnak. A magyarországi tévéadásokból láthattuk, amint a lakosok ott álltak a Tisza-parton, gyertyát gyújtva gyászolták az élő Tiszát, egymást felvilágosítva beszéltek az eseményekről, és ez bármely környezetvédelmi neveléssel felért.

A romániai lakosság is tanult saját kárából. Ha mindez nem történt volna meg, már rég működne a verespataki Gold Corporation vállalat szintén cianidos technológiára alapozó arany- és ezüstkitermelése, amelynek cianidokkal telített ülepítője, a tervek szerint, negyvenszer nagyobb lenne. Tanulnunk kellene saját kárunkból. Az Alburnus maior verespataki társadalmi szervezett 300 tagja és ügye megérdemli mindnyájunk támogatását.

Európa malmai lassan őrölnek

Az Európai Tanács Miniszteri Bizottságának 2001. márciusi határozata – megvizsgálva „az Európai Tanács lehetséges hozzájárulását a folyók, mint a Tisza és Szamos, környezeti katasztrófái esetében” – felkéri az érdekelt országokat, hogy fokozzák erőfeszítéseiket „a tényleges regionális együttműködés irányában a környezetvédelem területén, beleértve egy lehetséges egyezmény kidolgozását az érdekelt országok között, az Európai Unió égisze alatt” (744. találkozó).

Ennek a felkérésnek tesznek eleget a Tisza menti országok 2003. szeptember 16-án Ljubjanában az Európai Tanács területfejlesztésért felelős minisztereinek XIII. ülésszaka alkalmával. Magyarország, Románia, Szerbia és Montenegró, Szlovákia és Ukrajna területfejlesztésért felelős miniszterei aláírták A Tisza-medencére vonatkozó Együttműködési Nyilatkozatot, s kidolgozták a A Tisza folyó medencéjére vonatkozó fenntartható térségi fejlődés kezdeményezést.

2006. február 9–10-én a Tisza-medence országainak vegyes bizottsága Szatmárnémetiben ülésezett. A találkozó előkészítése során a román fél január 10-ei határidőre kért információt az egyetemek és kutatóintézetek szakembereitől a megvalósított vagy folyamatban levő kutatási programokról a célkitűzések megfogalmazásának érdekében. A tagországok európai pénzeket hívhatnak le programjaik megvalósítására. Mi megküldtük a kért információkat, ugyanakkor úgy érezzük: megint csak a hegy alatt abrakolunk. A 2003. szeptember 13-a óta eltelt időszakban nem lehetett volna az érdekelt szakemberekkel ezt komolyan megvitatni és megalapozott programtervezettel fogadni az egyezmény részes feleit, házigazdához illő módon?

Várjuk a fejleményeket!

Ui. Az Európai Unió Parlamentje a közelmúltban fogadta el a bányászatra vonatkozó törvénytervezetet. Ismereteink szerint ez meghiúsítaná a Verespatakon tervezett cianidos arany- és ezüstkitermelést.

ugrás az oldal tetejére